11. RÉSZ: HOGYAN KÉSZÜLJÜNK, MIT KELL FIGYELNI?

11. RÉSZ: HOGYAN KÉSZÜLJÜNK, MIT KELL FIGYELNI?

 

A korábbiakban szó volt arról, hogy a kutyát érdemes egy ilyen teszt előtt felkészíteni arra, hogy időnként ki van kötve. Arról is szó volt ugyanakkor, hogy a felkészítés bizonyos formái viszont kifejezetten hátráltatják az egész kezdeményezést, a fajta állapotának felmérését.

 

Emlékezzünk a 9. részre:

„A fő probléma azonban az, hogy a tenyésztők-gazdák jó része nem a fajta érdekeit tartja elsősorban szem előtt, hanem a sajátját. Ez itt konkrétan azt jelenti, hogy egyesek megpróbálják minél alaposabban felkészíteni a kutyát egy ilyen tesztre. Mint korábban részleteztük ennek az egész felhajtásnak az lenne a célja, hogy megtaláljuk azokat az egyedeket, melyek a lehető legjobb öröklött (így várhatóan jobb eséllyel továbbörökített) adottságokkal rendelkeznek, hogy lehetőség nyíljon rájuk alapozni a tenyésztést a továbbiakban. Akkor, amikor a gazda felkészíti a kutyáját a tesztre, már nem (csak) azt fogjuk látni, hogy mit képvisel öröklötten, hanem azt (is), hogy milyen munkát fektettek bele. Márpedig ezt sajnos a kutya nem örökíti tovább. Ezzel tehát a gazda, mely a saját kutyáját akarja jobb színben feltüntetni, nemhogy nem segíti, de kifejezetten hátráltatja az eredeti törekvést.”

 

Joggal merül fel a kérdés, a jóindulatú gazdák, tenyésztők részéről, hogy akkor hogyan készüljenek egy ilyen tesztre, hogy a fajta ügyét és a kutyájuk érdekeit is egyszerre szem előtt tarthassák.

 

A megfelelően szocializált és nevelt kutya helyzetét mindenek előtt a (9. részben) már említett, kikötésre való felkészítéssel lehet segíteni. Még egyszer hangsúlyozom: ez nem azt jelenti, hogy láncon kell tartani a kutyát, csupán annyit, hogy meg kell tapasztalnia azt, hogy időnként meg van kötve! Ne ott sokkolódjon először!

A következő, a standardban konkréten megfogalmazott bizalmatlanság. Pásztorkutya esetében azt tekintjük ideálisnak, ha a stabil idegrendszer, a bátorság mellett a kutya olyan őrző ösztönnel és bizalmatlanságra való hajlammal rendelkezik, hogy 2,5-3 éves kora körül mindenféle tanítás nélkül magától őrizni kezdi a területét (és mindent, amit a magáénak érez) az idegenektől. Azonban ez az, amit a szocializáció és a nevelés erősen tud befolyásolni (ld. a 3. részt). Ez az, ami tudatos, következetes neveléssel, erősíthető, vagy tompítható.

Abban az esetben, ha a kutya alaptermészetéből fakadóan nem válik „magától” bizalmatlanná, ez bizonyos gyakorlatokkal kiváltható belőle. Dr. Kovács Zsolt, a már sokat idézett Kutyaiskola c. könyvében leír egy konkrét gyakorlatot, mely során a jutalomfalatot a kutya orra elől elcsenő idegen segéden keresztül vezeti rá a kutyát arra, hogy bizonyos gyanakvással, bizalmatlansággal tekintsen az idegenekre.

Pásztorkutyák esetében, főleg ha a terület őrzésére, és az idegen betolakodók elkergetésére akarjuk a kutyát rávezetni (ha magától nem teszi), akkor mintát kell neki adni. Ez történhet úgy is, hogy olyan idősebb kutya mellett tartjuk, akin láthatja, hogy nem minden ember barát, vagy úgy, hogy a gazda személyesen mutat példát a kutyának. Aki emlékszik Bartha László barátom történetére a (8. részből), az valószínűleg magától is gyorsan kitalálja a lényeget. Mivel a pásztorkutya a falkavezért próbálja lekövetni, olyan helyzetet kell beállítani, ahol a kutya ellesheti a gazdától, hogy miként „kell” hozzá állni az idegen betolakodókhoz. Érdemes a fiatal kutyát kikötni az udvarban, és a közelében, de legalább látótávolságon belül maradni. Az előre felbérelt „betörő” hangoskodva, látványos fenyegető gesztusokkal hatoljon be a területre és támadóan közeledjen a falkához. Fontos, hogy ne a kutyát támadja, a falkavezér pedig azonnal, habozás nélkül támadjon rá és látványos mozdulatokkal kergesse ki az ellenséget, majd dicsérje meg a kutyát. A falkavezér nem tétovázhat, hiszen akkor a kutya azt látja, hogy itt még a falkavezér is bizonytalan… akkor mit szóljon ő… Mindezt nagy átéléssel, kell előadni, mert a kutya észre veszi, hogy ez csak komédia.

Mielőtt valaki félreérti: természetes, hogy egy gyenge képességű kutya ettől sem lesz bátrabb. Ha a megfelelő idegrendszer hiányzik, akkor talán nem is érdemes mindezt gyakorolni (főleg olyan kutyával, melyet gyakran visznek forgalmas helyre), mert a kiegyensúlyozatlan, de bizalmatlan kutya balesetveszélyessé válhat. Ezzel a gyakorlattal az amúgy jó idegrendszerű, de nem elég bizalmatlan, kutyákat lehet jobb házőrzővé tenni. Illetve biztosítani, hogy egy teszten egy pillanatig se legyen kétséges számára, hogy mit kell tenni (ugyanis van néhány kutya, mely nem ismeri fel a helyzetet). Aztán, hogy meg is tudja-e tenni, az már nagyobb részt úgyis a született adottságain múlik. Ezt tehát nem tekintjük „csalásnak”, mert ez nem „öltözteti a bátorság jelmezébe” a kutyát, csupán egyértelművé teszi a helyzetet. Azt tekintjük nem kívánatos felkészítésnek, ami a kutya rossz idegrendszerének, a bátorság hiányának leplezésére irányul. Ilyen a kutyák zsákmányos felkészítése, amiről a 8. részben volt szó bőven, és ilyen az a fajta felkészítés, mely megpróbálja rávezetni a kutyát arra, hogy a teszten majd felé közeledő segédtől nem kell félnie. Ez teljesen nem szokott sikerülni (emlékezzünk a 9. részből a két kaukázusira, melyek ugyanazon felkészítésben részesültek, mégis alaptermészetüknek megfelelően, különbözően viselkedtek), de mégis befolyásolhatja az eredményt, félrevezetve mindenkit!

 

A következő dolog, amivel viszont mindenképpen készülni kell egy ilyen tesztre, az a megfelelő felszerelés. Hiába hívjuk fel a gazdák figyelmét erre, mégis szinte minden rendezvényen van egy kutya, amelyik elszabadul.

Nem csoda, ha játékkutyákra való nyakörvekkel és ilyen játék-karabinerekkel kötik ki őket:

A jövőben ezt szigorítani fogjuk…

 

Mi várható el a kutyától egy teszten?

Sokan félreértik ezeknek a teszteknek a lényegét. Évek óta sulykoljuk, szajkózzuk, hogy nem az a lényeg egy ilyen teszten, hogy a kutya harapjon, nem az a kérdés, hogy harap, vagy nem harap, még csak nem is feltétlenül pozitívum az elbíráláskor, hogy megharapta-e a segédet, mégis újra és újra előáll valaki, azzal, hogy miért vadítjuk a kutyákat, miért akarunk harapós kutyát, emellett szélsőségesnek tartanak és neveznek bennünket…

Abban az esetben, ha valaki most ismerkedik a kutyázással, vagy ezekkel a tesztekkel, akkor elfogadható a kérdés.

Akkor azonban, amikor komondoros körökben évek óta jelenlevő – sok esetben meghatározó – személyiségek jönnek ezekkel a felvetésekkel, komolyan el kell gondolkodni.

Az alább következő tartalom ugyanis minimum öt, de több dolog tíz éve elérhető az interneten. Számtalan helyen elmondtam, leírtam az elmúlt tíz évben. Mindezek tükrében tehát elmondható, hogy amennyiben mégis ezzel dobálózik valaki akkor két eset lehetséges:

  • vagy minden jó szándéka, és belefektetett energiája mellett sem sikerült megértenie a lényeget,
  • vagy arra sem vette a fáradtságot, hogy informálódjon a témában.

Így, vagy úgy, de nem kompetens. A véleménye súlytalan.

 

Mit kell figyelni a kutyán az értékeléskor?

(Részlet az Ópusztaszeri rendezvény honlapján 2011-ben megjelent ismertetőből):

 

  • – A környezet figyelése, az események lereagálása

A jó őrző pásztorkutya élénken figyeli a környezetét, és lereagálja az ott történt változásokat és eseményeket (a segéd, a bíró és a videósok közeledése, és a többi kutya ugatása). Mivel a felálló tesztelők közeledése önmagában is láthatóan erős nyomás alá helyezi a kutyát, már a konkrét támadást megelőző viselkedése is rengeteg információt szolgáltat. Így például néhány kutya zavarodottan tekintget jobbra-balra, mások szünet nélkül (gyakran habzó szájjal) eszelősen ugatnak, a láncot rángatva minden irányba kitámadnak, míg a legjobbak figyelmeztetően, határozottan és kontrolláltan ugatnak, vagy csendben figyelve várják a segéd közeledését. Egyes egyedek elkerülő viselkedésbe (struccpolitika) menekülnek már konkrét támadást megelőzően is. Lapulva úgy tesznek, mintha ott sem lennének.

  • – A közeledő segéddel szembeni konkrét reakció

A félreértések elkerülése végett leszögezzük, hogy nem várjuk el feltétlenül, hogy a kutya mindenáron harapjon. Mivel maga a szituáció és a használt bunda (a legdominánsabb kutyák szagával “felvértezve”) olyan helyzetet teremt, ami a valóságban igen ritkán fordul elő ezért valószínű, hogy minden kutya az életben adódó estleges behatolás esetén bátrabban és határozottabban teljesítene, mint ezen a felmérésen. A vizsgálat célja nem az, hogy megállapítsa, hogy egy kutya egy konkrét betörés esetén megállítja-e a behatolót, hanem az, hogy egy egységes rendszerben felmérje őket és relatív összehasonlítási alapot képezzen (magyarul, hogy egymáshoz képest melyik a jobb). Éppen ezért szükséges minden kutyát azonos módon próbálni, ezért nem lehet minden egyed reakciójához alkalmazkodni.

A jó kutya habozás nélkül szembeszáll a segéddel, harapással vagy mély morgással, határozott ugatással próbálja megállítani. Nem kívánatos szélsőség a „fogásba ragadás”, amely nem pásztorkutyás tulajdonság akár felkészítésből, akár a természetéből fakad. Csak a zsákmányösztönből dolgozó kutya fog ilyen módon, és csak a zsákmányosságra hajlamos kutya készíthető fel így. Márpedig a kifejezett zsákmányösztön tipikusan nem pásztorkutyás tulajdonság. A valódi pásztorkutya tökéletesen tudatában van annak, hogy az emberrel és a ragadozókkal szembeni harc egy életveszélyes dolog, ezért a kutyát nem szabad nagy rendszerességgel ilyen helyzetbe kényszeríteni felkészítés címen, mert a döntő többségükben passzivitást (akár ilyen helyzetben tanúsított félénkséget), egy kisebb részüknél kezelhetetlen agresszivitást eredményez.

A másik oldal, amikor a kutya elhátrál, rosszabb esetben elmenekül a segéd elől. Elfogadható még azonban, ha a kutya a segédtől pár méteres távolságra ugat. 

  • – A kutya metakommunikációja (test-, faroktartás,  mozgás, hangmagasság változásai)

Azon túl, hogy a kutya megharapja-e a segédet, vagy csak bizonyos távolságból ugatja, rendkívül lényeges információt szolgáltat a kutya metakommunikációja. A jó kutya a támadás bevárása közben végig egyforma (lehetőleg mély) hangszínen ugat, hangja a segéd közvetlen közelségében sem vékonyodik el, testtartása domináns (nem lapul a földre), a farkát nem húzza be. Ezzel szemben az elvékonyodó hang, az ideges jobbra-balra tekintgetés, az előre-hátra ugrálás, földre lapulás, farok-behúzás mind-mind a félelem biztos jelei. Az a kutya, amelyik ugyan nem harap, de a fent leírt pozitív reakciókat mutatva hátrálás nélkül áll a segéddel szemben, lényegesen jobb elbírálásban részesül, mint az imént felsorolt negatív jeleket produkáló, de esetleg harapós egyed.

A cél a jó idegrendszerű, hétköznapokban megbízható, határozott, bátor, de nem agresszív egyedek preferálása szemben az ideges, agresszióra hajlamos, kiszámíthatatlan, környezetére veszélyes egyedekkel szemben.

  • – A távolodó segéddel szembeni reakció

A kiegyensúlyozott kutya a területét elhagyó segédet nem támadja tovább, nem üldözi, nem tartja vissza kitartott fogással, hanem engedi távozni. A közeledő segéd elől elhátráló, de a távoldó segéd után kitámadó kutya – amely a valódi harcot nem vállalja be, de a menekülő után veti magát – az életben nem kívánatos „jellemről” tesz tanúbizonyságot. Ezek a kutyák jelentik a legnagyobb veszélyt a környezetükre.

 

Az értékelési rendszer szemléltetésére kiváló példa a következő két kutya, melyek a 2011-es ópusztaszeri rendezvényen vettek részt:

Első ránézésre sokan az utóbbi kutyát tartották jobbnak, hiszen látványosan megharapta a segédet, még földre is vitte, míg a másik még csak meg sem harapta.

Ehhez képest az alábbi értékelést kapták:

IGOR

Már a tesztet megelőzően is élénken figyeli a környezetét, de kiegyensúlyozottan szélsőséges megnyilvánulások nélkül (pl. habzó száj, lánc rángatása). A közeledő segéddel határozottan szembe áll, a hangja nem vékonyodik el, nem lapul le a földre, a farkát nem húzza be, ugyan nem harap, de nem is hátrál meg. A passzívvá váló, majd a területét elhagyó segédre sem támad ki, klasszikus területőrző kutya.

15/20 pont

 

Effidiár

Már a tesztet megelőzően is élénken figyeli a környezetét, a szituációt és a fenyegetettséget felismeri, aminek következtében a hangja szélsőségesen elvékonyodik. A területére behatoló segédet lelapulva bevárja, közel érő segédet félelemből megharapja, de a felálló segéd elől már behúzott farokkal magas hangon ugatva elhúzódik. A területét elhagyó segédet nem követi.

8/20 pont

 

A munka összevetésben (és az összesítettben is) Igor az első, Effidiár a hatodik helyet érte el a kilenc kan közül.

 

Mi nem várható el a kutyától egy teszten?

 Az első dolog, amit nem szabad elvárni a komondoroktól és általában a pásztorkutyáktól, hogy olyan látványosan vessék magukat a segédre, ahogy a zsákmányra felkészített sportkutyák teszik. Ahogy korábban írtam, a 10. részben:

„Amíg a zsákmányra dolgozó sportkutyák az esetek többségében nem affektív agresszióval, hanem élvezettel vesznek részt az akcióban, addig a tiszta őrző ösztönből dolgozó pásztorkutyák számára ez egy rendkívül komoly, félelmetes, éles küzdelem, affektív agresszióval, valóságos „dühvel”.”

Valamint az 5. részben idézett 2007-es írásomban:

„…az így tesztelt pásztorkutyák (az eddigiek) nem kiképzett, felkészített kutyák, hanem átlagos körülmények között nevelkedett „nyers” kutyák. Így a róluk készült felvételeket sem szabad közvetlenül összehasonlítani a hónapok, évek alatt kiképzett, profi munkakutyákról készült látványos videókkal!”

 Ahogy fent megtárgyaltuk nem az a lényeg, hogy a komondor megharapja a segédet, hanem az, hogy határozottan, bátran szembeálljon vele. Nem az agresszió az elvárás, hanem a jó idegrendszer.

A következő gyakori irreális elvárás a legendákból és néhány megkérdőjelezhető könyvből és „szakmai” anyagból származik. Sokan vetik fel a kérdést, hogy miért nem látják a teszteken a legendás komondor viselkedést, miszerint „hang nélkül vakmerően támad”, vagy, hogy „ledönt és őriz”… A témában kezdők részéről nem alaptalan a felvetés, hiszen a hivatalos fajta-standard is konkrétan így fogalmaz: „hang nélkül vakmerően támad”. És fajtagazda szervezet a Hungária Komondor Klub Tenyésztési programja is tartalmazza a következő részleteket:

„A nagy melegben elfekvő komondor nem is sejteti azt az élénkséget, amelyet támadásban mutat.”

„A buldog nyugalmával pihen, a schnauzer élénkségével támad.”

„Munkája közbeni viselkedése egészen speciális. Ritkán ugat és akkor sem azért, hogy a bajt elhárítsa vagy, hogy más figyelmét is felhívja a bajra. A baj megszüntetése csak az ő és csakis az ő feladata, ehhez tehát nem kér nyilvánosságot. Észrevétlenül húzódik meg, és legföljebb morranással támad. Ráugrik ellenfelére, és tekintve testtömegét, ledönti azt. Ledöntött, mozdulatlan ellenfelét tovább nem bántja, de vigyáz rá.

„Támadásmódja és harapása félelmetes.”

„…a többi keleti típusú területőrző kutyától helyzetfelismerő képessége különbözteti meg. Nem célja a támadó totális megsemmisítése, de célja az elrettentés és a támadó megőrzése a gazda részére.”

 

Emellett több könyvben és fajtaismertetőben is olvashatók ezek a „legendák”.

Hogy a HKK mire alapozza ezeket a határozott kijelentéseket, azt nem tudom. Csak sejtem, hogy melyik könyvekre, de érezhetően nem konkrét tapasztalatokra.

Mi több mint kétszáz pásztorkutyát teszteltünk, aminek közel a fele komondor, de soha nem láttam, olyan esetet, egyetlen pásztorkutyától sem (az erdélyi útjaim során látott további néhány száz kutyát is beleértve), hogy egy pásztorkutya hang nélkül vakmerően támadott volna emberre, vagy ráugrott volna és így döntötte volna le.

Először is: a ragadozók akkor támadnak hang nélkül, ha vadásznak. Ha őrző ösztönből dolgoznak (pl. a kölykeiket, prédájukat védik), akkor még a macskafélék is a lehető legerősebb hanghatással kísérik az elrettentésnek szánt támadásukat.

Ha egy komondor emberre vadászik, az régen rossz… 🙂

Kutyáknál még akkor figyelhető meg ilyen, amikor egy nagyon rossz idegrendszerű, sunyi kutya hátulról oda kap valakinek. Ez nem is igényel további kommentárt.

A második, a vakmerőség. Egy modern őrző-védőnek (pl. egy tömegoszlatónak) vakmerőnek kell lennie. A kennelekben tenyésztett, munkakutyáknak nem kell óvatosnak lenniük, mert a tenyésztő vigyáz rájuk, sőt azt választja ki, amelyik rámenős, vakmerő. Egy kutyakölyök egy esztenán számtalan veszélynek van kitéve. Ha nem elég óvatos, agyonrúgja a ló, eltapossa a marha, ráhajt a szekér, elviszi a sas, a farkas, a medve, a hiúz, vagy ha deviáns, megöli a falka… A nyájak mellett a vakmerő kutyákat eszik meg először a farkasok. A pásztorkutyának bátornak kell lennie, de soha nem lehet vakmerő.

A következő, hogy „ráugrik ellenfelére”. A macskafélék ráugranak a zsákmányállatukra, de soha nem ugranak rá az ellenfelükre (pl. a rivális fajtársra, vagy a konkurens más fajú ragadozóra). A kutyafélék természetükből adódóan még a zsákmányukra sem ugranak rá, hanem megpróbálják lerántani (ha olyan nagy).

Csupán a zsákmányszerző ösztönre épülő szisztematikus kiképzés eredményeként látunk olyan kutyákat, melyek felugorva kapják el a kart, de ott is láttuk korábban (a 9. részben), hogy ezek a kutyák nem az embert támadják, hanem a játékszert akarják megszerezni.

Soha nem láttunk olyan pásztorkutyát, amelyik ellenfelére ugorva szándékosan döntötte volna a földre. Olyan eset akad, hogy a kutya akkorát ránt, hogy a segéd elesik, de ez nem tudatos stratégia a kutya részéről. Az is gyakori, hogy az élesben, valóban megharapott ember a fájdalomtól, és/vagy a sokktól a földre kerül, és ha passzívvá válik (akár állva is), akkor a pásztorkutya nem támadja, hanem mereven áll mellette. Ha újra mozdul, akkor morog, ha hevesen mozdul, akkor újra harap. Ez általánosan jellemző a pásztorkutyákra, nem tekinthető komondoros fajtajellegnek.

Emlékezzünk a sokat emlegetett Nathanra:

Vagy figyeljük meg ezeket a kutyákat:

 

Az is egy megalapozatlan kijelentés, hogy: „…a többi keleti típusú területőrző kutyától helyzetfelismerő képessége különbözteti meg. Nem célja a támadó totális megsemmisítése…”

Ez szintén nem a fajta egyedi jellegzetessége, ez az összes pásztorkutyafajta egyedére jellemző.

 

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a fajták, illetve a fajták jellegzetességei erősen túl vannak dimenzionálva. Ahogy már az első részben is leírtam:

„…igen fontos megemlíteni, hogy az általános vélekedéssel szemben egy-egy kutyafajta egyedei nem feltétlenül viselkednek azonosan, sőt! A fajtákon belül hatalmas eltérések vannak. Minden fajtában – a Komondorban is! – megvannak a leírásoknak megfelelő, kiváló karakterű egyedek, és a küllemre irányuló tenyésztés (esetleg más irányú eltévelyedés) eredményeképpen elszaporodott hasznavehetetlen jószágok. Az persze változó, hogy melyik fajtában milyen jellegű és mértékű a probléma. Az is érdekes tanulság, hogy a jó pásztorkutyák rendkívül hasonlóan viselkednek fajtától függetlenül.”

 

A különbségek jellemzően nem a fajták legjobb egyedei között mutatkoznak meg, hanem az adott fajta rossz egyedeinek, illetve azok hibáinak jellegzetességeiben.

 

Ennek tükrében tehát értelmetlenné válik az a felvetés, hogy vajon kellően „komondoros-e a teszt”? Vajon kellőképpen figyelembe veszi-e a fajta jellegzetességeit? Amit egy ilyen teszten mérni lehet, azt nemhogy nem érdemes, de nem is lehet fajtánként különböző módon mérni.

 

Ezzel el is érkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy

 

Mi várható el a teszttől?

 

Ahogy a 4. részben írtam: „Habár csak érintettük azt a kérdést, hogy mitől pásztorkutya egy kutya, mégis érződik talán, hogy mennyire összetett kérdés ez. Mennyire összetett az a hatásrendszer, mely által egy adott populáció (több generáción keresztül) pásztorkutyává válik, illetve pásztorkutya marad.

Nyilvánvaló, hogy ezt a hatásrendszert – melynek része a tágas, bekerítetlen terület, a falkaélet, a haszonállatok őrzése, a sok mozgás, a szegényes táplálék, a szélsőséges időjárási körülmények, és melynek kulcsa a nagyragadozók általi fenyegetettség – jelenleg hazai körülmények között nem lehet teljes komplexitásában modellezni, helyettesíteni. Márpedig e nélkül nincs pásztorkutya. Éppen ezért a Magyar Komondor Egyesület kidolgozott egy olyan, (még csak töredékeiben gyakorlatba ültetett) programot melynek keretein belül lehetővé válna, hogy a tenyészállomány egy része autentikus körülmények között formálódjon, visszahatva aztán a teljes állományra. Mivel jelen cikksorozat kereteibe ennek ismertetése nem fér bele, ezért a továbbiakban, az egész programnak csak egy részét képező, az őrzőtulajdonságokra, a bátorságra irányuló képességfelmérést tekintjük át részletesen.”

 

Egy ilyen teszt önmagában nem elég arra, hogy a fajta pásztorkutyás tulajdonságait rehabilitáljuk, hogy az állomány nagyobb része legyen egyszerre alkalmas házőrzőnek, telepőrzőnek, nyájőrzőnek, vagy családi kutyának.

Még arra sem, hogy az idegrendszerrel, bátorsággal és az őrző ösztönökkel kapcsolatos problémákat átfogóan kezeljük, hiszen ezek a tesztek sem adnak teljesen tökéletes hű képet a kutyák öröklött adottságairól, csak megközelítőleg engednek következtetni azokra.

Mindez azonban nem indok arra, hogy akkor ne csináljuk, mert attól, hogy valami nem tökéletes, még lehet jó. Ha nem csinálunk semmit, annak látjuk az eredményét. Márpedig az elmúlt évtizedekben tapasztalható tendenciák maguktól nem fognak megváltozni.

Az, hogy a rendszer eredményt ad, ha alkalmazzuk, látványosan megmutatkozott a Magyar Komondor Egyesület hétvégi rendezvényén, ahol, a megjelent komondorok nagy része tisztesen helytállt a franciabundás teszten, és mindössze egy kutya akadt, amelyik teljesen értékelhetetlenül menekült el a segéd elől. Ha összevetjük mindezt a 2007 és 2011 közti időszakkal, a háznál tesztelt kutyák teljesítményével, a vasadi, vagy az ópusztaszeri rendezvényeken megjelent komondorok (néhány üdítő kivételt leszámítva) kiábrándító produkciójával, akkor kijelenthető, hogy azok, akik bevállalták kutyájukkal ezt a megmérettetést és időben megértették a szükségszerűségét, és az eredményeket figyelembe véve tenyésztettek, máris előreléptek.

Ez azonban önmagában még mindig nagyon kevés. Ezeknek a kutyáknak a jó része ugyanis különböző módon rokonságban áll egymással. Égetően sürgős és fontos lenne, hogy az egész komondoros társadalom bekapcsolódjon ebbe a munkába, amíg nem késő. Mindez csak akkor tud hatékony lenni, ha az egész komondor állomány fel lesz mérve, létrejön a tíz éve tervezgetett informatív adatbázis a tenyésztők segítségére, és a vevőközönség is megérti, hogy komondorvásárláskor ma már nem a kiállítási címek jelentik a tájékozódási alapot, hanem tesztek.

 

Az az elképzelés, hogy a HKK ezt valamilyen opcionálisan választható formában hozzákapcsolja a tenyészszemlékhez, és a rendezvény valamely eldugott sarkában majd megnézzük azt a néhány kutyát, melynek a gazdája ezt szeretné; teljesen életképtelen!

Ez kiskaput biztosít a hasznavehetetlen kutyákkal való további tenyésztésre, és a legendákkal történő takarózásra. Semmi nem változna, hiszen aki akarta, eddig is kipróbálhatta a kutyáját, aki eddig lapított, ezután is fog. (Utólagos kiegészítés: ez tökéletesen beigazolódott a HKK vecsési rendezvényén 2016 szeptemberében, ahol a HKK felajánlotta, hogy az MKE szervezzen egy ilyen próba tesztet a rendezvényre nevezőknek opcionálisan választható jelleggel, s melyen senki sem élt a lehetőséggel…)

Előző (10.) rész

Következő (12.) rész

VISSZA A SOROZAT ELEMEIRE