3. RÉSZ: HOGYAN TOVÁBB – MILYEN LEGYEN A XXI. SZÁZAD KOMONDORA?

3. RÉSZ: HOGYAN TOVÁBB – MILYEN LEGYEN A XXI. SZÁZAD KOMONDORA?

Az első és a második részben láttuk, hogy ősi kutyafajtánkkal, a komondorral (a legtöbb kutyafajtához hasonlóan) komoly problémák vannak. Láttuk azt is, hogy mi volt az a folyamat, mi az a körülményrendszer, ami ide vezetett. Beláthattuk azt is, hogy amennyiben nem akarunk beletörődni abba, hogy nagyszerű fajtánk elveszítse őrző képességeit és méltatlanná váljon legendás hírnevére, valamit tenni kell.

Itt azonban meg kell állnunk egy szóra. Felmerült ugyanis egy olyan felvetés, ami nekem soha eszembe sem jutott volna. Nevezetesen az, hogy szükséges-e egyáltalán az, hogy a Komondor megőrizze legendás őrző épességeit, ösztöneit, hogy kell-e egyáltalán a XXI. századi Európában „harapós” kutya???

3.1.  Hogyan tovább?

A mai komondoros társadalom véleménye megoszlik abban a kérdésben, hogy milyennek kellene lennie a XXI. század komondorának. Az egyik, a konzervatívabb hozzáállás azt képviseli, hogy törekedjünk a fajta ősi képességeinek megőrzésére (visszaállítására), míg a másik oldal liberálisabb felfogása bizony nem tartaná szentségtörésnek az ősi tulajdonságok feláldozását a népszerűség, eladhatóság érdekében. Tapasztalataink alapján eme liberálisabb véleményt képviselők szerint az ősi tulajdonságok “kemény, vad, harapós kutyákat jelentenek, amire nincs igény a XXI. sz.-i Európában”. Úgy gondolják, hogy „ma már nincs szükség arra, hogy a Komondorok megőrizzék ősi tulajdonságaikat, mert többnyire már nem telepőrző és főleg nem nyájőrző szerepkörben élnek, hanem inkább családok mellett, illetve show-kutyaként“. Mindez azért fogalmazódhat meg, mert ők egyáltalán nincsenek tisztában a valódi pásztorkutyák mivoltával, milyenségével. Ezek az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy „az ősi és a mai szerepkörök olyan egymástól merőben különböző tulajdonságokat igényelnek, amelyek kizárják egymást”. Úgy gondolják, hogy a kutyák “keménysége” egy egydimenziós fogalom, mint egy számegyenes: E gondolkodás szerint a skála egyik végén vannak az ellágyult, simulékony, túlzottan barátságos egyedek, a másik végén pedig a “vaddisznók” akik rettentő házőrzők, de kezelhetetlenül agresszívak és nem csak az idegenre, de saját családjukra is veszélyt jelentenek. Ezért hiszik azt, hogy a „másik oldal” harapós kutyákat akar… pedig senki sem akar harapós kutyát!

3.2.  A pásztorkutya

Ahhoz, hogy e kérdéskörben eligazodhassunk, hogy megértsük, mitől számít egy kutya „keménynek”, vagy mitől válik „harapóssá”, tisztába kell tennünk bizonyos fogalmakat: nagyon fontos megkülönböztetni a megfelelő, stabil idegrendszerből fakadó bátorságot, az idegenekkel szembeni bizalmatlanságot és az agresszióra való hajlamot, valamint meg kell értenünk a falkaösztön és a zsákmányszerző ösztön szerepét.

  • A legfontosabb a jó idegrendszer, a bátorság. Ez alapelvárás (kellene, hogy legyen). Nem csak a pásztorkutyáknál, de még a vakvezető kutyáknál is, pedig ott aztán végképp nem beszélhetünk vad, harapós kutyákról. Fontos megjegyezni, hogy ez a kutyáknál jellemzően öröklött adottság. A veleszületett bátorság hiánya nem pótolható szocializációval vagy képzéssel. A megfelelő szocializáció persze fontos, hiszen az teszi lehetővé az amúgy jó adottságokkal született egyedek esetében is, hogy képességei kibontakozzanak. A szocializáció hozzásegíthet, egy születetten gyengébb idegrendszerű kutyát is, hogy a hétköznapi élethelyzetekben elfogadhatóan viselkedjen, ne tűnjön félősnek, hiszen fokozatosan megismeri a környezetét és megtanulja, hogy az elsőre félelmetesnek tűnő dolgok nagy részétől nem kell félnie. Ettől azonban a kutya nem lesz valóban bátor. Egy újszerű elemekkel rátörő krízishelyzetben ugyanúgy bátortalanul fog reagálni. A gyenge idegrendszerből fakadó félénkség, kiszámíthatatlanságot, bizonytalanságot, félelemből fakadó agresszív megnyilvánulásokat (emberi szempontból indokolatlannak tűnő harapásokat) szülhet. Nyilvánvaló, hogy egy erős, stabil idegrendszerű bátor kutya nem csak házőrzőnek, de családi kutyának is összehasonlíthatatlanul alkalmasabb, kívánatosabb, hiszen kiegyensúlyozottságával, magasabb ingerküszöbével lényegesen kiszámíthatóbb, megbízhatóbb, alacsonyabb baleseti kockázatot jelent.
  • A bizalmatlanság, illetve az őrző ösztönből fakadó bizalmatlanságra való hajlam megint csak elvárás egy pásztorkutyával szemben. Azon túlmenően, hogy a standard így fogalmaz: “Bizalmatlan alaptermészetű”, azt hiszem, a XXI. században is elvárhatjuk, hogy egy Komondornak ne kelljen megtanítani, hogy az udvarra kit nem kell beengedni. A bizalmatlan alaptermészetű kutya a saját területén alapvetően ellenségesen lép fel a számára idegenekkel szemben, de a számára ismert személyekkel, állatokkal jellemzően ugyanolyan barátságosak, mint azok az egyedek, melyek az idegeneket is barátságosan fogadják. A bizalmatlan alaptermészetű kutya (ha megfelelő idegrendszerrel és egészséges agressziós szinttel rendelkezik) számára idegen területen, számára idegen emberekkel szemben semlegesen viselkedik, ok nélkül soha nem támad. A bizalmatlan alaptermészet hiánya azonban közel sem akkora hiba, mint a bátorság hiánya. A bizalmatlanság az öröklött hajlamokon túl jelentősen függ a szocializációtól, tehát megfelelő eszközökkel (bizonyos korlátok között) kiépíthető és tompítható igénytől függően. Ez sokakat megtéveszt. Sokan, azt hiszik, hogy bármely kutyából lehet jó őrzőkutyát nevelni, mert csak a bizalmatlansággal számolnak, amikor az őrzőtulajdonságokról beszélnek, illetve keverik a jól szocializált (esetleg bizonyos sablonos, imitált támadásokhoz hozzászoktatott) kiképezett kutyát a valóban bátorral. Ezért hiszik azt sokan a kerítés mögül az idegent hevesen ugató kutyákról és a kutyaiskolákban felépített védőkart fogó kutyákról, hogy azok biztosan bátor, jó őrzőkutyák, pedig közel sem biztos…
  • Az agresszióra való hajlam már nem feltétlenül kívánatos, ahogy nem is feltétlenül hiba. Attól függ, hogy milyen körülmények között milyen formában, és milyen intenzitással nyilvánul meg. Agressziónak számos formáját különbözteti meg az etológia. A tapasztalatok alapján mai környezetben ez csak a nagyon stabil, kiegyensúlyozott idegzetű kutyáknál tekinthető pozitívumként, mert az ő esetükben – megfelelő szocializáció mellett – ez természetes “területvédő, birtokló, táplálékvédő és oltalmazó agresszivitás”, esetleg “domináns agresszivitás” formájában nyilvánul meg. Mindez megfelelő ösztönökkel rendelkező (tehát pásztorkutyás tulajdonságait nem elvesztett) kutya esetében megfelelő tartás, nevelés esetén nem okoz problémát a család számára. Normális körülmények között soha nem irányul a család ellen. Mindezek mellett az agresszióra való erős hajlamot a legjobb idegzetű kutyák esetében sem tenném meg feltétlen elvárásnak, de hibának sem. Ezzel szemben a gyenge idegzetű, kiegyensúlyozatlan kutyák esetében az agresszióra való hajlam nem kívánatos jelenség mert náluk ez gyakran “félelmi agresszivitás” formájában tör elő, általában kiszámíthatatlanul – emberi nézőpontból – indokolatlan szituációkban.
  • Egy igazi pásztorkutya kifinomult falkaösztönnel A pásztorkutyák természetes környezetükben falkában élnek, dolgoznak. A falkaéletnek nagyon kifinomult, de ugyanilyen szigorú szabályai vannak. Amelyik kutya az ősi – fajra jellemző – metakommunikációs jeleket nem ismeri fel, nem tudja alkalmazni, nem tud a falkába beilleszkedni, nem tud a falkában elfoglalt helyének megfelelően viselkedni azt a falka előbb-utóbb kiveti magából. Az egészséges falkaösztönnel rendelkező kutya egy emberek-állatok alkotta nagy családba/falkába is megfelelően be tud illeszkedni, akkor is ha alapvetően nagy a dominanciaigénye.
  • Az intenzív zsákmányszerző ösztön a modern kísérő-védő sport- és munkakutyáknál az egyik legfontosabb elvárás. Ezzel szemben a pásztorkutyáknál ebben a formában kifejezetten nem kívánatos. A pásztorkutyák kialakulása során törvényszerű volt a zsákmányszerző ösztön legtöbb megnyilvánulásának “visszametszése”. A haszonállatok cserkelése, leölése, vagy a vad nyomán történő rendszeres távoli elkóborlás mind-mind ebből az ösztönből fakad. Ha egy kutya a fentiekre utaló jeleket mutatott a pásztor azonnal eltávolította a nyáj mellől (mint ahogy teszik ezt a ma is pásztorkodó emberek pl. Erdélyben). Azok a pásztorkutyák, akik valóban megőrizték eredeti tulajdonágaikat nagyrészt éppen a korlátozott zsákmányösztönüknek köszönhetően válnak maximálisan megbízhatóvá az állatok mellett. A zsákmányszerző- és az őrzőösztön konfliktusában soha nem “kerekedhet felül” az első. A tapasztalat szerint az igazi pásztorkutyák szinte soha semmilyen körülmények között sem bántják a gondjukra bízott haszonállatokat, akkor sem, ha pl. egy kos-bárány az oldalába öklel, vagy akkor sem, ha marhák, juhok ellésekor a legizgalmasabb szagok ingerlik őket.

 

 

A jó pásztorkutya jó idegrendszerű, bátor, bizalmatlan, kontrollált agresszióval és mérsékelt zsákmányszerző- és fejlett falkaösztönnel rendelkezik.

Eddigi ismereteink, tapasztalataink alapján – ahogyan azt természetesen az elvégzett tesztek is bizonyítják – pontosan az ősi tulajdonságaikat leginkább megőrző igazi pásztorkutyák a legalkalmasabbak a házőrzés és a családba (és esetlegesen a többi állat alkotta falkába) történő beilleszkedés legharmonikusabb megvalósítására.

Egész egyszerűen azért, mert évszázadokon (évezredeken) keresztül ez volt a feladatuk, és erre voltak szelektálva. Arra, hogy a rájuk bízott “családot” – legyen az gyermek, gyenge idős ember, vagy bármely háziállat – minden körülmények között megvédjék és semmilyen körülmények között se bántsák. Hiszen ha bármely családtagban, vagy haszonállatban kárt tettek, biztosan nem szaporodtak tovább… A jó pásztorkutya éppen azért rendkívüli, mert megbízható, kiegyensúlyozott, de ha szükség hozza, kőkemény.

3.3.  A „nem-pásztorkutya”

Miért alakult ki mégis a fent említett, nem kívánatos, „túl vad”, „harapós”, „kezelhetetlen”, “vaddisznó” kép egyes pásztorkutyákról? Azért, mert amikor ezek a fajták elvesztették eredeti nyájőrző feladatkörüket tanyák, telepek láncos őrzőjeként fokozatosan veszítettek „pásztorkutyás” tulajdonságaikból. Ahol már nem család, vagy haszonállatok mellett, hanem ipari-, katonai objektumok udvarán (sok esetben láncon, futóláncon) kellett őrizni, a tenyésztés és tartás során már elég volt a bizalmatlanságra és az agresszióra való hajlamot preferálni, már nem volt létkérdés a kiegyensúlyozott, jó idegrendszerre, jó falkaösztönre irányuló szelekció, és az intenzív zsákmányszerző ösztönre történő kontraszelekció. Emiatt egyes pásztorkutyafajták bizonyos vonalai valóban elmentek egy ilyen “problémás” irányba. Márpedig a határozott bizalmatlanság, az agresszióra való hajlam, és a kifejezett zsákmányszerző ösztön (főleg ha nem társul hozzá megfelelő idegrendszer és falkaösztön) a legveszélyesebb kombináció. Az ilyen kutyák okozzák a legtöbb és legsúlyosabb balesetet. Egy igazi pásztorkutya kizárólag őrző ösztönből dolgozik. Akár a területét, akár a rábízott jószágot, akár a saját testi épségét védi, csak addig harcol, amíg az illetéktelen „támadás” fennáll, és csak annyi agressziót mutat, ami az adott helyzetben feltétlenül szükséges. Látványos példa a következő teljesen képzetlen kutya, mely soha nem volt felkészítve hasonló feladatra (a következő példákban vonatkoztassunk el a tesztelés módjától, azt majd később részletezzük!):

Ha az ellenség feladja a harcot és visszavonul, a pásztorkutya nem üldözi, nem támadja tovább, hiszen az őrző ösztönből jövő motiváció megszűnt. Ezzel szemben a túl agresszív zsákmányos kutyákat, nemcsak az őrző-, hanem a zsákmányszerző ösztön is motiválja, a két ösztön a küzdelem hevében keveredhet – főleg ha zsákmányos őrző-védő kiképzésben részesült előtte. Ezért az ilyen kutyák akkor sem fejezik be (maguktól) a támadást, ha az ember (állat) meghátrál. Pl.:

 

Ez rendkívül súlyos, akár halálos kimenetelű balesetet is okozhat (konkrétan ez a kutya is okozott súlyos balesetet). Az ilyen kutya szakember kezet és rendkívül alapos engedelmességi kiképzést igényel (ld. modern őrző-védő fajták). (A modern őrző-védő fajtáknál ebben a tekintetben azért szerencsésebb a helyzet, mert azoknál a fajtáknál volt/van egy konkrét szelekció az emberrel való együttműködési készségre, nem dominál annyira az önálló munkavégzésre való hajlam.) Ezek a kutyák a gyengébb ellenfelet – legyen az kutya, ember vagy más állat – jellemzően súlyosan megsebesítenek, nem ritkán elpusztítanak, viszont egy igazán elszánt és harcképes ellenféllel szemben hamarabb meghátrálnak, mint a stabil idegrendszerű pásztorkutyák. Hosszasan lehetne sorolni a példákat az “emberharapós”, “birkaölő”, “kutyaölő”, “utcaréme” kaukázusik és rottweilerek eseteiből, melyek egy komoly pásztorkutyával szembekerülve néhány fogásváltás után egy-két perc után menekülőre fogták a dolgot… Emellett számos hazai és erdélyi példa mutatja, hogy pásztorkutyának sem alkalmasak. Az ilyen kutyákat el kell zárni a marháktól azok ellésekor, mert megölik a borjút és kikezdik az üsző péráját. Gyimesi Kalibakutyás expedíciók során jó néhány gazdával találkoztunk, aki a helyi kutyák helyett ismert “kultúr-fajtákkal” próbálta őriztetni a juhait. Németjuhászok, Rottweillerek, küllemtenyésztett vonalból származó Sarplaninacok, orosz állami tenyészetek vonalaiból származó Kaukázusik esetében ugyanazon problémákkal kellett szembesülniük: A falkába nem tudtak megfelelően beilleszkedni, a többi kutyával nem tudtak együttműködni (a pásztorkutyafalka jellemzően egy idő után megöli az ilyen egyedet), és ha hozzá is lehetett őket szocializálni a juhokhoz maximálisan megbízhatók nem lettek, nem lehetett őket felügyelet nélkül hagyni, mert előbb-utóbb kárt tettek a haszonállatokban.

 

Ezeket a kutyákat semmiképpen sem tekinthetjük igazi pásztorkutyáknak, hiszen már a gyakorlatban is bebizonyosodott, hogy sem a nyáj, sem a család mellett nem megbízhatóak, kárt tesznek a haszonállatokban, veszélyeztetik a gyermekeket, időseket, és az idegenekre is nagyobb veszélyt jelentenek, mint amekkorát a területőrzés feltétlenül megkíván. Nagyon fontos kijelenteni, hogy nem attól tekintünk egy kutyát pásztorkutyának, hogy Kuvasz, Komondor, Kaukázusi- vagy Közép-Ázsiai juhászkutyaként regisztrálták, hanem attól, ahogyan viselkedik. Ez a fajta viselkedés ugyanolyan degenerációnak tekinthető az igazi pásztorkutyás viselkedéshez képest, mint a túl félős és/vagy túlságosan barátságos, őrzésre alkalmatlan karakter.

Jellemzően azok lobbiznak leginkább a klasszikus pásztorkutyás karakter megőrzése ellen – a pénzes nyugati vevők elvárásainak megfelelő bárgyú társasági kutyaként elképzelve a jövő komondorát -, akik nem tudnak különbséget tenni az igazi pásztorkutyás viselkedés és a fent bemutatott torz agresszivitás között…

A fajta jövője szempontjából tehát létfontosságú megkülönböztetni az igazi pásztorkutyás egyedeket, melyek alaptermészetüket tekintve mind az eredeti munkavégzésre, mind a modern telepek őrzésére, (és ami talán ma a legfontosabb) mind a családba történő beilleszkedésre a legalkalmasabbak, azoktól, amelyek bár „keménynek” mutatkoznak, de családi házőrzőnek nem alkalmasak, és azoktól, amelyek minden tekintetben elveszítették a fajtára egykor jellemző tulajdonságaikat – hétköznapi szóhasználattal élve ellágyultak. A komondort, mint fajtát egyébként jellemzően nem sújtja a fenti probléma oly mértékben, mint pl. az orosz fajtákat. A komondornál inkább az “elpuhulás” gyakoribb.

3.4.  Egyéb szempontok

Kijelenthető tehát, hogy a XXI. század kertes-házas, családos, hobbikutyás vevőközönsége számára is sokkal alkalmasabb egy egészséges falkaösztönnel, rendelkező, a vele együtt élőkkel harmonikusan együttműködő, stabil idegrendszerű, kiegyensúlyozott, megbízható, bátor, szívós, egészséges igazi pásztorkutya, mint egy elpuhult, gyenge idegrendszerű, félénk, kiszámíthatatlan, különféle megbetegedésekre hajlamos, házőrzésre sem alkalmas túl-civilizált háziállat, vagy éppen egy túl agresszív, balesetveszélyt rejtő őrkutya.

Mindezek mellet meg kell jegyezni azt is, hogy nem igaz az a kijelentés sem, hogy „pásztormunkára és hatékony területőrzésre alkalmas kutyákra sincs ma már szükség”. Mezőgazdasági és ipari területek őrzésére ma is számtalan helyen alkalmaznak önálló területőrzésre képes kutyákat. Emellett a modern, minőségi hústermelés jövőjének tekinthető extenzív állattartás és az aranysakál Magyarországra való nagy egyedszámban történő visszatérése a klasszikus pásztorkutya-feladatkörnek is újfent létjogosultságot teremt.

Ha kizárólag a gyakorlati (anyagi) szempontokat tartjuk szem előtt, akkor sem indokolt tehát, hogy letérjünk az ősi útról, és hogy igazi pásztorkutya helyett társasági kutyát „csináljunk” a Komondorból.

Emellett azonban van ennek a kérdésnek két másik – legalább ilyen súlyos – vetülete:

Az egyik: Ha mindez nem így lenne, akkor is nagyon komoly morális kérdés lenne egy új tenyészcél meghatározása, hiszen a Komondor, mint ősi magyar pásztorkutyafajta, nemzeti kincs. Abban a formában, ahogyan azt őseink a természet segítségével kialakították. Mindez óriási felelősséget jelent. Ha valaki át akarná alakíttatni a Jáki templomot, a Halászbástyát, vagy a Lánchidat mondván, hogy nem korszerű, nem felel meg a nyugati turisták igényeinek, és valami újszerű dolgot akarna helyettük, mit szólnánk?

Beláthatatlan felelőtlenségnek minősülne Nemzeti kultúránk évszázados (évezredes) múlttal rendelkező kincsének egyéni elvárások (anyagi érdekek) alapján történő eltorzítása.

A másik: Több tenyésztőtől is lehet hallani, a fent említett véleményt, hogy ma már nem kell pásztorkutya, és hogy a komondorra egyre inkább társasági kutyaként kell tekinteni. Amellett, hogy a fent leírtakra még senkitől sem hallottam/olvastam érdemi ellenérvet, azt sem hallottam senkitől, hogy kezdeményezte volna a hivatalos fajtastandard, és az összes fajtaleírás megváltoztatását a modern elvárásoknak megfelelően. Márpedig rettenthetetlen őrkutyaként eladni babusgatni való plüsskutyákat, nem más, mint a vásárlók megtévesztése, súlyos fogyasztóvédelmi kérdés.

Előző (2.) rész

Következő (4.) rész

VISSZA A SOROZAT ELEMEIRE