4. RÉSZ: MIT LEHET TENNI?

4. RÉSZ: MIT LEHET TENNI?

Az előző részek alapján remélhetőleg mindenki belátja, hogy ősi kutyafajtánk, a Komondor tenyésztése körül valamit változtatni kell, hiszen egyre mélyebb a szakadék a fajtaleírások által festett kép és az állomány nagy részének minősége között.

  • Az egyik lehetőség a fogyasztóvédelmi szempontokat figyelembe véve – mintegy beletörődve a végromlásba – megváltoztatni a hivatalos fajtastandardot, és az összes fajtaleírást.

  • A másik rögösebb, de nemesebb út: megpróbálni helyreállítani a fajtát.

Mivel az első felvetés ellen számtalan érv szól (ld. az előző részt), míg mellette – a kényelmi szempontokat leszámítva – semmi, egyértelműen a második úton halad tovább ez a cikksorozat is.

 

 

Az eddigiekben láttuk, hogy a pásztorkutyák sokoldalúságuknak köszönhetően a legalkalmasabbak arra is, hogy ipari, mezőgazdasági területet és haszonállatot őrizzenek, és arra is, hogy kertvárosi környezetben házőrzőként, „családtagként” tartsák őket. Habár csak érintettük azt a kérdést, hogy mitől pásztorkutya egy kutya, mégis érződik talán, hogy mennyire összetett kérdés ez. Mennyire összetett az a hatásrendszer, mely által egy adott populáció (több generáción keresztül) pásztorkutyává válik, illetve pásztorkutya marad.

Nyilvánvaló, hogy ezt a hatásrendszert – melynek része a tágas, bekerítetlen terület, a falkaélet, a haszonállatok őrzése, a sok mozgás, a szegényes táplálék, a szélsőséges időjárási körülmények, és melynek kulcsa a nagyragadozók általi fenyegetettség – jelenleg hazai körülmények között nem lehet teljes komplexitásában modellezni, helyettesíteni. Márpedig e nélkül nincs pásztorkutya. Éppen ezért a Magyar Komondor Egyesület (nem keverendő a hivatalosan elismert fajtagazda szervezettel, a Hungária Komondor Klubbal!) kidolgozott egy olyan, (még csak töredékeiben gyakorlatba ültetett) programot melynek keretein belül lehetővé válna, hogy a tenyészállomány egy része autentikus körülmények között formálódjon, visszahatva aztán a teljes állományra. Mivel jelen cikksorozat kereteibe ennek ismertetése nem fér bele, ezért a továbbiakban, az egész programnak csak egy részét képező, az őrzőtulajdonságokra, a bátorságra irányuló képességfelmérést tekintjük át részletesen.

 

Amint az első részben is említettem, a fajta pásztorkutyás tulajdonságai közül először a hivatalos standard-ben is megfogalmazott rendíthetetlen bátorság hiánya vált szembetűnővé. (53 sz. FCI. Komondor Standard: „A gazdasági haszonállatok, a vagyontárgyak, a ház őrzése-védése közben rendíthetetlen bátorságot mutat.”)

E tulajdonság felmérésére jött létre az úgynevezett „franciabundás teszt”, illetve annak különféle változatai. Ezzel tulajdonképpen elérkeztünk a cikksorozat lényegi részéhez.

Tesztelés-elméleti alapok:

  1. Az első kiindulási alap, hogy – amint arra a harmadik részben már kitértünk – a megfelelő, stabil idegrendszerből fakadó bátorság a kutyáknál öröklött adottság.

Kovács Zsolt így fogalmaz a Kutyaiskola c. könyvében:

„A kutya nem tanul bátorságot, csak megőrzi azt a megfelelő környezetben.”

„A természettől fogva bátor kutya tanítás nélkül is helytáll, míg a született gyáva a legkörültekintőbb kiképzés ellenére is csütörtököt mond, ha nyers és brutális valósággal kerül szembe…”

“A kiképzésnél ezért sokkal lényegesebb a kiválasztás és a nevelés.”

Egy érdekes példa erre a franciabundás pásztorkutya-tesztek egyik ötletgazdájának Veszeli Péter barátomnak a története: Egy időben volt egy dobermannja, mellyel rendszeresen járt kutyaiskolába, így kiválóan végezte a betanult védőkaros munkát, és volt egy másik (ha jól emlékszem pointer) kutyája, melyet nem képzett. Amikor betörtek hozzá a képzett dobermannt el tudta kergetni az idegen, de a másik – születetten bátor, képzetlen – kutyát nem. Az megharapta és elkergette a betörőt…

Tehát, ahogyan azt a harmadik részben is leírtam a megfelelő környezet, nevelés, a jó szocializáció biztosítja azt, hogy az amúgy jó adottságokkal született kutya kiteljesedjen, és bátor őrkutyává váljon, de a gyenge képességeket nem pótolja, csak (látszólag!) elfedi.

 

  1. A második fontos tényező, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy igazán jó képességű, bátor kutya jellemzően csak hasonlóan jó szülők párosításából születik. A gyenge képességű szülőktől jellemzően nem születik igazán bátor utód, míg a legjobb szülőpároktól származó almokban is akadnak gyengék.

 

Mi következik mindebből?

Az, hogy nem az éppen kéznél levő egyedek képezgetésére, hanem a mai állomány legjobb adottságokkal született egyedeinek fellelésére kell helyezni a hangsúlyt, majd rájuk építeni a tenyésztést. Már amennyiben a fajtára átlagosan jellemző őrzőképességek és a rendíthetetlen bátorság hosszú távú helyreállítása a cél. Emellett persze foglakozhat ki-ki a maga kutyájával, de be kell látni, hogy attól a fajta helyzete a jövőben nem lesz jobb. Amit a kutya a kiképzés során megtanul, azt nem örökíti tovább. (Ma már vannak olyan vélemények, melyek szerint egyes tanult elemek öröklődnek bizonyos mértékig, de egyrészt ez az elmélet egyelőre vitatott, másrészt, oly csekély mértékben érvényesül, hogy hatását a tenyésztésben össze se lehet hasonlítani a megfelelő kiválasztás által elérhető eredményekkel.)

Azért kell a fentieket hangsúlyozni, mert igen gyakran még szakemberek, kiképzők, tenyésztők is keverik, összemossák a különféle teszteket, képességfelméréseket, a felkészítéssel és a kiképzéssel.

Egy dolog az, amikor egy kutyát megpróbálunk „felhozni”, hozzászoktatni egy adott helyzethez, vagy konkrétan kiképezni, és egy egészen más eljárást igényel az, amikor megpróbáljuk kideríteni, hogy melyek azok a kutyák, amelyek születetten jó adottságokkal rendelkeznek, hiszen tőlük várhatunk nagyobb eséllyel jobb utódokat.

Az egyik esetben az a cél, hogy minél jobban elfedjük az esetleges veleszületett hiányosságokat, és előhozzuk a szunnyadó lehetőségeket annak érdekében, hogy a meglévő adottsághalmazból a számunkra legkedvezőbb megnyilvánulást hozzuk ki, a másik esetben pedig az, hogy minél inkább feltárjuk az esetleges veleszületett hiányosságokat, hogy megtaláljuk azokat az egyedeket, amelyek a legkevesebb eltérést mutatják az “ideálishoz” képest.

Nyilvánvaló tehát, hogy mivel egymással ellentétes a cél, egyik eszközzel, sem lehet helyettesíteni a másikat. Azok a tesztek, melyek kiképzés céljára megalkotott módszerekkel akarják felmérni a kutyák bátorságát (ezekre később visszatérünk), eleve tévúton járnak, hiszen olyan módszerrel akarják feltárni a valóságot, amely arra lett kitalálva, hogy elfedje a valóságot. Kb. minta push-up melltartóban vonultatnánk fel egy mellszépségverseny résztvevőit… 🙂

 

  1. A harmadik lényeges dolog, hogy ahogyan az emberekre vonatkozó mondás is tartja, „bajban ismerszik meg a barát”, úgy a kutyákról is krízishelyzetben derül ki, hogy mi van bennük valójában. A kutyát valóban próbára kell tenni.

Átlagos, megszokott élethelyzetekben és olyan szituációkban, melyek nem teszik igazán komolyan próbára a kutyát, a szocializációból jövő tanult viselkedési mechanizmusok érvényesülnek. A kutya úgy fog reagálni, ahogyan azt korábban megtanulta, amire pozitív visszajelzéseket kapva, bátorítva volt. Abban az esetben azonban, ha valóban komolyan veszélyeztetve érzi magát, az öröklött adottságokból fakadó viselkedési mechanizmusok törnek elő, lemosva a tanult sémákat.

Kovács Zsolt írja a már idézett könyvében: „A sematikus kiképzés a sematikus helyzetben bemutatott kutyánál teljes egészében leplezheti a valódi bátorság hiányát. Az igazi karakterre akkor derül fény, ha a szituáció váratlan mozzanattal bővül. Ezt már a nem igazán bátor kutya képtelen lesz önmagától megoldani, mert a veszélyelhárító mechanizmusai nem öröklött, hanem csak szerzett és csak sablonos helyzetekhez társított „műtulajdonságok”…”

Tehát ha a kutya öröklött (így várhatóan továbbörökítődő!) tulajdonságaira vagyunk kíváncsiak (a bátorságot illetően), akkor kénytelenek vagyunk krízishelyzetbe hozni a kutyát. Igen, ez azt jelenti, hogy valódi veszélyhelyzetként kell, érzékelje az adott szituációt, hiszen a kutya veleszületett adottságokon alapuló bátorságára csak veszélyhelyzetben derül fény.

Ezért alkalmatlanok a kutya bátorságának felmérésére azok a tesztek, melyek (abból a célból adódóan, hogy a kutya ne tűnjön rossznak, az egész ne legyen leégés…) hétköznapi, akár otthon, vagy kutyaiskolákban gyakori élethelyzeteket imitálnak és/vagy nem helyezik valódi pszichés terhelés alá a kutyát (ezekre a későbbiekben visszatérünk). Ezért nem lehet otthon, hétköznapi élethelyzetek alapján megítélni, hogy egy kutya mennyire jó (a következő részben erre is visszatérünk).

 

  1. Pásztorkutyák tesztelését a pásztorkutyás tulajdonságok figyelembevételével kell végezni. A tesztnek elsősorban a bátorságot, másodsorban az őrző ösztönt kell mérnie, hiszen ezek azok a tulajdonságok melyek elvárhatók egy pásztorkutyától.

Elképesztő tévút a sport- és munkakutyás világban bevett őrző-védős módszerekkel tesztelni pásztorkutyákat, hiszen azok a módszerek egyrészt az intenzív zsákmányszerző ösztönre építenek, mely (mint azt a harmadik részben láttuk) kifejezetten nem kívánatos a pásztorkutyák esetében, másrészt, a felvezető ember közvetlen közelében, jelenlétében tesztelik a pórázon levő kutyát.

Már a felvetés is nevetségesen magától értetődő, mégsem veszik figyelembe sokan: A bátorság mérését bátorságot igénylő gyakorlattal kell végezni, nem pedig zsákmányszerző ösztönt igénylő gyakorlattal! Ahogy Kovács Zsolt könyvében is láthattuk: egy jó zsákmányos kutyát akkor is fel lehet készíteni a védőkar látványos fogására, ha a kutya valójában nem bátor! Az ilyen teszt nemcsak, hogy a bátorságot nem méri, de kifejezetten előnyben részesíti a zsákmányos kutyákat. Egy ilyen teszten pont azok a kutyák tűnnek a legjobbnak melyek a mi szempontunkból a legkevésbé kívánatosak (erre a problémakörre a későbbiekben szintén bővebben visszatérünk)!

Emellett figyelembe kell venni, hogy az igazi pásztorkutyákban a falkaösztön rendkívül ősi és tiszta formában van jelen. Ahogy egy kutyafalkában a falkavezér feladata, hogy a kívülálló ellen a harcot elsőként felvegye, úgy – mivel a pásztorkutya falkának tekinti magát és a családját – egy a gazdája által keményen ledominált kutya egyszerűen nem mer ilyen helyzetben kezdeményezni, így nem elvárható, hogy aktívan támadjon.  Ebből kifolyólag nem ritka, hogy olyan kutyák (minden tekintetben ízig-vérig igazi pásztorkutyák) akik a saját területükön önállóan kifogástalanul végzik a dolgukat, erős idegrendszerről, bátorságról, és kifejezett őrző ösztönről tanúbizonyságot téve, nem mutatnak semmit, ha a keménykezű gazda (falkavezér) jelenlétében kerülnek ilyen helyzetbe. Emellett jellemző tapasztalat, hogy rendszerint a már nem pásztorkutyás egyedek mutatnak jó képet a pórázos teszt során, azok, amelyek amúgy egyedül nem állják meg a helyüket. A pásztorkutyákat tehát egyedül kell tesztelni, mert a gazdával (felvezetővel) való kapcsolat oly mértékben befolyásolhatja a kutya viselkedését, ami adott esetben szinte teljességgel félrevezető információkat ad. Egy tipikus példa:

  1. Az ötödik fontos pont, hogy ha a potenciális tenyészegyedeket egymáshoz akarjuk mérni (márpedig ha a fajta érdekében, állomány szinten gondolkodunk, máshogy nem tudjuk eldönteni, hogy melyik képvisel nagyobb tenyészértéket e tekintetben) akkor a kutyákat azonos (vagy legalábbis közel azonos) körülmények között, azonos módon kell próbálni. Egy kutya jónak tűnhet egy enyhe, vagy rossznak egy erősebb terhelés, vagy más zavaró tényező hatására.

 

Összefoglalva tehát a leglényegesebb pontokat:

 

  1. A kutyák esetében a bátorság öröklött tulajdonság.
  2. Jó kutya jó szülők párosításából születik.
  3. Az öröklődő tulajdonságok (a bátorságot illetően) krízishelyzetben mutatkoznak meg.
  4. Pásztorkutyák tesztelését a pásztorkutyás tulajdonságok figyelembevételével kell végezni.
  5. Az egymással egy tenyésztési populációban levő kutyákat azonos módon kell tesztelni, hogy összehasonlítási alapot nyerjünk a tenyészértéket illetően.

 

Ha tehát azt szeretnénk, hogy a jövőbeni Komondor állománynak nagyobb hányada feleljen meg a standard szerinti leírásnak (ahogy a standard fogalmaz: rendíthetetlen bátorságot mutasson), akkor a jelenlegi állomány minél több egyedét le kell tesztelni – mégpedig a fentiek szerint -, hogy lássuk melyik egyed milyen értéket képvisel e tekintetben, és ennek megfelelően milyen arányban kell foglalkoztatni a tenyésztésben.

Előző (3.) rész

Következő (5.) rész

VISSZA A SOROZAT ELEMEIRE