6. RÉSZ: AZ ELSŐ KÖR TAPASZTALATAI

6. RÉSZ: AZ ELSŐ KÖR TAPASZTALATAI

2007-ben számos más fajtájú pásztorkutya (Közép-ázsiai juhászkutya, Kaukázusi juhászkutya, Kuvasz, Sarplaninac és több más, akár törzskönyv nélküli kutya) mellett több mint 70 Komondort teszteltünk le a saját területén. Amellett, hogy a nyilvánosság hiányában a tenyésztés szempontjából szinte semmi információt nem szolgáltatott a tenyésztőknek (kivéve az érintetteknek a saját kutyáikról), mégis számos hasznos tapasztalattal szolgált:

 

  1. Az első, hogy visszaigazolta azt az elméletet, hogy azok a kutyák, amelyek a legbátrabban viselkednek egy ilyen teszten az idegen behatolóval szemben, a hétköznapi életben a legkiegyensúlyozottabbak, jó idegrendszerüknek megfelelően a legmegbízhatóbbak, ok nélkül soha nem harapnak. Sok olyan kutya viszont, melyet a környezete a hétköznapi életben harapósnak ismert, a határozottan behatoló idegen elől látványosan elmenekült. Ezek a kutyák korábban jellemzően olyan embereket haraptak, akik féltek a kutyától és/vagy, akiktől a kutya nem tartott (emlékezzünk a “libikókára”!). Az első fontos konklúzió tehát: A jó kutyának nem csak ahhoz van meg a bátorsága, hogy harcba szálljon azzal, akivel kell, de ahhoz is megvan az önbizalma, hogy ne harapja meg azt, akit nem kell. A rossz kutyának nem csak ahhoz nincs bátorsága, hogy szembeálljon azzal, akivel kellene, de ahhoz sem elég magabiztos, hogy nyugodt maradjon, amikor arra van szükség… Persze attól, hogy egy kutya senkit sem bánt, vagy éppen a segédet is megharapja, még nem feltétlenül jó…
  2. A következő, hogy a jó idegrendszeren alapuló bátorságot és az őrző ösztönből fakadó bizalmatlanságot el kell különíteni (ezt taglaltam a harmadik részben). Rengeteg kutyát láttunk mely igen erős őrző ösztönnel rendelkezett és ennek megfelelően ellenségesen fogadta az idegent, csak éppen a bátorsága nem volt meg a tényleges behatolás elhárításához. Amíg az idegen a kerítésen kívül volt, addig vérfagyasztóan acsarkodott a kerítés túloldalán (volt olyan kutya, amelyik a letörte a saját fogát a kerítésben…), de amikor a segéd belépett a területre a kutya hanyatt-homlok menekült (a hátsó kerítés fogta meg). Míg volt olyan kutya, amelyik nem tűnt olyan vérmesnek, amíg a segéd kívül volt, de egészen bátran helytállt, amikor az belépett. A legjobbak nem feltétlenül őrjöngnek a kerítés mögött (főleg nem egész nap, minden egyes járókelőre), bár azt egyértelműen és határozottan jelzik az idegennek, hogy ne merjen belépni.

Többek között ezért nem tudja egy gazda/tenyésztő a saját területén mutatott hétköznapi viselkedés alapján felmérni, hogy krízishelyzetben valójában mire képes a kutyája. Mert egyrészt, a harapósnak ismert kutyák igen gyakran olyan embereket harapnak meg, akik félnek tőlük (ehhez ugye nem kell bátorság a kutya részéről), másrészt a kerítés megint csak megadja azt a biztonságot a kutyának, ami elfedi a valódi bátorság hiányát! Egy gyáva kutya is tűnhet rettenetesnek a kerítés mögött. A kutya valódi bátorságát csak akkor lehet látni, ha valaki valóban belép a területére, és mindezt határozottan, fenyegetően teszi, krízishelyzetbe hozva a kutyát! Márpedig ezt csak megfelelő védőfelszerelésben lehet megtenni, hiszen ha a kutya valóban jó, akkor egy hétköznapi ruházatban lévő embert súlyosan megsebesíthet. Elképesztő volt látni a gazdák és (más tekintetben) tapasztalt tenyésztők ledöbbenését a rettenetesnek hitt kutyáik menekülése láttán. Vagy akár azt a meglepettséget, hogy az a kutya állt oda a legjobban, amelyikről nem is feltételezte…

Ezen tapasztalatok után nem könnyű komolyan venni azokat, akik életükben nem láttak franciabundás tesztet, de kijelentik, hogy nincs is szükségük rá, mert tudják ők jól, hogy a kutyájuk kiváló… 🙂

  1. Az is érdekes volt, hogy nemcsak a bátorság, de az őrzési hatékonyság szempontjából sem volt lényegi különbség a kifejezetten őrzés céljából tartott tanyasi, falusi, vagy telepőrző (gyakran törzskönyv nélküli) komondorok és a kiállításokra szocializálódott, vagy családi kutyaként tartott egyedek között. Itt is visszaigazolódott az elmélet, hogy bár az előbbiek a hétköznapi elvárásoknak megfelelően, a szocializációjukból adódóan bizalmatlanabbak voltak (elsőre vadabbnak tűntek), de krízishelyzetben a veleszületett bátorság érvényesült, teljesen elmosva a szocializációs különbségeket.

 

Idővel azonban körvonalazódtak a háznál végzett teszt korlátai is.

Amint az a korábbi részekből kiderült, egy ilyen tesztnek az az elsődleges célja, hogy információt nyújtson a tenyésztéshez, ahhoz, hogy megtaláljuk a legjobb egyedeket, hogy rájuk lehessen építeni a fajta jövőjét. Nem pedig az, hogy XY konkrétan azt lássa, hogy a kutyája adott esetben megvédi-e a házát, és hogyan reagál egy betörésre. Ha emlékszünk az előző részből a “libikókára”, akkor hamar beláthatjuk, hogy egy átlagos besurranóval, vagy betörővel szemben vélhetően minden kutya valamivel bátrabban lépne fel, hiszen nincs olyan betörő, aki olyan határozottsággal száll szembe egy kutyával, mint a védőruhába bújt tapasztalt segéd.

Márpedig ha a cél az állomány minél nagyobb részének felmérése és egymáshoz hasonlítása, akkor a háznál végzett teszt több szempontból is igen problémás.

 

Egyrészt, szinte lehetetlen lenne megszervezni és finanszírozni minden tenyésztésbe vont kutya otthoni tesztjét. Másrészt, a szervezési nehézségek, anyagi és időbeli korlátok mellett fény derült a háznál végzett tesztek egyéb hátrányaira is.

  1. Az emberek fegyelmezetlenek. Hiába volt megbeszélve több helyen, hogy a gazda nem lehet jelen a tesztelés során, többször előfordult, hogy nem bírta megállni, és előjött biztatni a kutyát. Mondani sem kell, hogy ez befolyásolja az eredményt (a gazda jelenlétét már érintettük, de még visszatérünk rá).
  2. A másik, hogy az egyéb körülmények változékonysága is befolyásolhatja a látottakat. Van, ahol falkában vannak a kutyák, bátorítva egymást. Bár jellemzően a rossz kutyák falkában is elhátrálnak, míg a bátrak egyedül is odaállnak, mégis többféleképpen befolyásolja a produkciót. Van, hogy egy kutya egyedül messze szaladna, de a falkával együtt a közelben marad (bár hátul marad, és támadni nem mer), és volt olyan, hogy a kapu kinyílásakor úgy tűnt, hogy a szuka oda merne állni, de a felette domináló kan hátraverte. Azonban miután a kan megfutamodott, a szuka sem mert/tudott közbelépni. Egyedül vélhetően többet mutatott volna. Több helyen nem volt megoldható az egyedek szeparálása. Aztán, van, ahol könnyen nyílik a kapu és a kutya számára gyors meglepetésszerű a behatolás. Viszont van, ahol csak lassan, nehézkesen lehet kinyitni, elhúzni egy toló-kaput és mire a segéd bejut, és szembe tud állni a kutyával addig az már rég megharapta, pedig lehet, hogy ha lendületesen szembe jön vele, akkor nem merte volna megharapni. Az sem ritka, hogy a kutya egy harapás után, felfogja, hogy ezen a bundán nem tud átharapni, ezért többször már nem próbálkozik. Ennél a kutyánál nem volt egyértelmű, hogy amikor már bent volt a segéd azért nem harapott, mert szemtől szembe már nem mert odaállni, vagy azért, mert tudta, hogy a bundával nem tud mit kezdeni… Az első, legfontosabb, legárulkodóbb momentumról tehát lemaradtunk. Van, ahol jól lehet videózni és dokumentálni, van, ahol semmit sem lehet kívülről látni, így előbb be kell menni pl. a hátsóudvarra és körülvenni a kutyát, ami szintén pluszterhelést jelent a kutyának, nehezítve az összehasonlítást. Bizonyos esetben nem lehet elkerülni, hogy a kutya lássa, hogy a videóst maga a gazda engedi be, közvetlenül azelőtt, hogy a segéd is belépne, akit már el kellene kergetnie… és még lehetne sorolni. A lényeg, hogy a közvetlen összehasonlítást lehetővé tevő azonos feltételek biztosítását – mely a tenyésztés szempontjából a legfontosabb lenne – a háznál történő tesztelés során a változó körülmények lehetetlenné teszik.
  3. Igazolódott az az etológiából ismert elmélet, hogy a létfenntartó ösztön (néhány kivételtől eltekintve) felülír minden egyéb motivációt. Ahogyan a tüzelő szukáért verekedő kanok esetében, ha a kutya úgy érzi, hogy a küzdelemben az ellenfél erősebb, jellemzően inkább megfutamodik, minthogy belepusztuljon a küzdelembe, tehát a létfenntartás ösztöne felülkerekedik a fajfenntartó ösztönből jövő késztetésen. Ugyanígy az őrző ösztön késztetését (az idegen behatoló megharapását/elkergetését) is felülírja a létfenntartó ösztön, így ha a kutya túl veszélyesnek érzi a támadót, inkább elmenekül átengedve a területet. Mindezen az sem segít, ha a kutyának extra motivációt próbálunk adni pl. táplálék formájában. Az egyik ilyen teszt előtt az utcán hangzott el egy nagyon humoros párbeszéd a gazda és a segéd között:

Gazda:

  • Miután elhaladsz a terasz mellett jobbra lesz egy vödör. Azt hozd ki!

Segéd:

  • És legalább van benne friss májusi cseresznye, hogy motiválva legyek? 🙂
  • Nyers marhahús van benne, hogy a kutyák legyenek motiválva… 🙂

 

A kutyák persze azonnal ott hagyták a húst – rohanva a kapuhoz – amint idegen behatolást észleltek a területükön, de nem merték megtámadni, megközelíteni a „betolakodót”. Láthatóan semmit sem változtatott a helyzeten az, amikor a segéd felvette a vödröt és elindult vele kifelé. A kutyáknak sokkal nagyobb stresszt jelentett az idegen behatolása, mint a táplálék elragadása.

Ezt a tapasztalatot sokszorosan megerősítették azok a tesztek, ahol a kutyák nem is a saját otthonukban voltak tesztelve, hanem egy ideiglenesen számukra kijelölt helyen. Miközben ugyanis ezeket a háznál végzett teszteket végeztük, 2007 szeptemberétől elkezdtük szervezni az évente, ősszel megrendezésre került Ópusztaszeri Pásztorkutyás Hétvégéket.

Nagyon fontos információt jelentettek az itt szervezett tesztek abból a szempontból, hogy kiderült: annak, hogy a kutya a saját területén van-e tesztelve közel sincs akkora jelentősége, mint ahogyan azt sokan gondolják.

Gyakran hivatkoznak ugyanis a tesztelős rendezvények ellenzői arra, hogy „a standardban is benne van, hogy: Környezetéből kimozdítva megváltozik viselkedése, visszahúzódóvá válik”.

Először is tisztázni kell, hogy ez nem a fajtastandard szövegében szerepel, hanem a Hungária Komondor Klub által hozzá fűzött kiegészítő magyarázatban! (ld.: http://www.komondorklub.hu/komondor_standard.html)

A szöveg fogalmazói (tudomásunk szerint) egyetlen franciabundás pásztorkutyatesztet sem láttak (de az biztos, hogy egyet se szerveztek) azelőtt, hogy ezt a betoldást közzétették… Azelőtt mi is ebből indultunk ki, de nem alkottunk végleges, kőbe vésett véleményt, hanem nyitva hagytuk a kérdést, amíg nem lesz erre irányuló tapasztalat.

A másik fontos dolog, hogy akik tapasztalataink közzététele után is erre hivatkozva akarnak kibújni kutyáik megmérettetése alól azok vagy nem értik, vagy félremagyarázzák ezt a mondatot.

Az ugyanis tény, hogy a pásztorkutyák (nem csak a Komondor!), alapvetően másként viselkednek az idegen emberekkel (állatokkal) szemben a saját területükön, mint idegen területen. Ez nyilvánvaló, hiszen mint arról korábban szó volt rendkívül territoriálisak, tehát nagyon erős a területőrző ösztönük. Az, hogy egy idegen a területükre lép nagyon erős késztetést ébreszt bennük, hogy elkergessék, ezért ugatnak, támadnak. Ugyanakkor, ha az idegen távozik a területről, a támadásra irányuló késztetés megszűnik.

Ha a pásztorkutya a saját területén kívül van, nincs semmi késztetése arra, hogy megtámadjon egy normálisan, semlegesen viselkedő idegent (emlékezzünk a korábban említett Hunor kutya esetére). Az azonban, hogy az őrző ösztönből fakadó késztetés (az idegen megtámadására) megszűnt, nem jelenti azt, hogy a veleszületett bátorság is eltűnik! Márpedig az ösztönt és a bátorságot el kell különíteni, ezt tisztáztuk a korábbi részekben. A jó kutya nem az otthon megszokott környezetétől, vagy bármilyen megszokott helyzettől nyeri a bátorságát (ld. Kovács Zsolt korábban idézett könyvét), hanem ez egy született adottsága (amit a megfelelő szocializáció segít kibontakozni), ami szükség esetén idegen területen is rendelkezésére áll. Az, hogy a semlegesen vagy barátságosan viselkedőket nem ugatja, támadja a területén kívül, nem azt jelenti, hogy nem kell tudnia harcba szállnia velük, ha a szükség úgy hozza, csupán azért, mert éppen nem a saját udvarán van! A pásztorkutyának otthonától távol, a legelők között vonuló nyájat és adott esetben saját magát is meg kell tudnia védeni!

Azok, akik azt hiszik, hogy a kutyájuk, mely egy rendezvényen nem mert szembeállni a segéddel, otthon megtenné, bedőlnek a látványnak, amit a kutya a kerítés nyújtotta biztonságérzet látszólagos bátorító hatásának és a terület védelmére irányuló motivációnak köszönhetően nyújt.

Pedig a tapasztalat szerint, amelyik kutya valóban bátor, az idegen területen is az, míg, amelyik gyáva, az a saját területén is csak addig hős, amíg a segéd be nem lép a kapun.

 

Erre jó példa a következő kutya (lennének még látványosabb példák is, de azoknak a kutyáknak a gazdái nem járultak hozzá, hogy a felvételek nyilvánosságra kerüljenek…)

https://youtu.be/E9KZOdj_z_U

A saját területén „bátor”, amíg a segéd a kerítés túloldalán van: mély hangon ugat, kihúzza magát, emeli a farkát. Aztán amikor már nyilvánvalóvá válik számára is, hogy ez az ember be fog jönni, a hangja elvékonyodik, az ugatása ordítássá, vonyítássá torzul, a farka leesik, a földre lapul. Idegesen odaharap, majd kereket old. Jól láthatóan semmivel sem viselkedik jobban, bátrabban, mint a rendezvényen számára ideiglenesen kijelölt területen, sőt… Az árulkodó metakommunikációs jelek tökéletesen megegyeznek!

 

Ha a kutyát számára idegen területen akarjuk tesztelni, akkor nem kell mást tenni, mint motivációt adni neki, hogy szembeálljon az idegen segéddel. Ez könnyebb, mint gondolnánk. Ahogy többször is említettem a pásztorkutyák erősen territoriálisak. Jellemzően olyannyira, hogy ha bárhova kivisszük őket, és átmenetileg letelepedünk vele valahol, egy idő után azt a helyet és szűk környezetét a magáénak tekinti és elkezdi védeni. Hogy ez mennyi idő után jelentkezik az változó. Van olyan kutya, amelyik pár perc után, és van olyan, amelyiknek kell fél-háromnegyed óra. Azonban ha egy pásztorkutya ki van kötve valahol (a kikötés problematikájára a későbbiekben még kitérünk), kap vizet és nyugton van hagyva, hogy megjelölhesse a területet, majd lepihenhessen, jellemzően maximum egy óra után belakja a helyet, a magáénak érzi, és védeni kezdi. Szoktuk tanácsolni a gazdáknak, hogy esetleg hagyjanak ott valami tárgyat, amit a kutya jól ismer, hogy legyen plusz motivációja, legyen mit őrizni, de a tapasztalatok szerint ez nem jelent semmit. Amelyik kutya bátor az anélkül is szembe áll a segéddel. Ha mást nem, akkor magát védi. Amelyik nem bátor, azon viszont semmi ilyen trükk nem segít. Hiába tettek oda a gazdák akármilyen tárgyat (etetőtálat, alvó-plédet, táskát, ruhadarabot), hogy azt őrizze, semmit nem jelentett.

 

A tapasztalatok alapján tehát arra jutottunk, hogy mindent egybevetve érdemesebb rendezvényekben gondolkodni, mint a háznál végzett tesztekben. Ezekkel a rendezvényekkel folytatjuk.

Előző (5.) rész

Következő (7.) rész

VISSZA A SOROZAT ELEMEIRE