[R-slider id='2']

VÁNDOR – „szörvájvör” a köbön

30 Már, 2017

VÁNDOR – „szörvájvör” a köbön

2014-ben volt szerencsénk megismerkedni vele és bár a találkozás mély nyomot hagyott mindkettőnkben, mégis inkább szerettem volna más körülmények között átélni a pillanatait. Vándor, aki a mai napig viseli ezt a nevet Magyarország egyik déli megyéjének településén próbálkozott megélhetésének javításával, azonban ebben akkori külseje igencsak akadályozta, amit persze nem magának köszönhetett. Az akkor másfél éves kan komondor, 18 kg-os és testének 100% egybefüggő szőrtelen, gyulladt és gennyes felület volt. Látványára kapát, vödröt fogtak vagy a kézhez éppen legközelebb eső szerszámmal kergették el a szerencsétlen kutyát azok az emberek, akiktől segítséget remélt. Az átélt borzalmak azután, amikor valóban jó emberrel találkozott sajnos mély bizalmatlanságot eredményeztek. Anikó azonban nem adta föl! Azt hiszem, hogy itt egy kis leírásra van szükség Anikó bemutatását illetően és akkor ezt inkább a komondorok arányainak és testfelépítésének bemutatásával kezdeném. Egy komondor egy éves korára kinövi teljes magasságát, a rá következő egy évben pedig a terebélyesedés következik, mely kanok esetében egy ideális 60-65 kilogrammban áll meg jó esetben. Vándor akkor és ott nem volt 20 kg! Anikó sem nem nagydarab, sem nem erőtől duzzadó férfiember! Ő inkább egy karcsú, fiatal lány, aki tudta milyen kutyával áll szemben, de mégsem ijedt meg, nem félt, hanem 3 nap alatt többed magával befogta az akkor még név nélküli Vándort. Helyet talált neki és orvost hívott hozzá, amíg érte tudtunk menni. Ő és barátnője Szilvi voltak, akik Vándor megmentői voltak és bennünket értesítettek. A névadáson nem sokat gondolkoztunk, mint ahogy azon sem, hogy mejünk-e. A vándorlását megörökítő Vándor nevet kapta és amint lehetett, indultunk is érte. Feledhetetlen volt ez is; az eső zuhogott, hideg szél fújt, ő pedig egy kis fészerben kapott helyet, hiszen fertőző bőrbetegsége miatt nem lehetett más kutyák, állatok mellé tenni.

Már nem akart élni!

Ő volt életünkben az első kutya, aki már feladta. Ezt a tényt az is mélyítette, hogy a teste bírta volna, ha nem is sokáig, de a lelke akkor már feladta. A hazafelé vezető úton betakargatva feküdt a ketrecben egy hang nélkül és csak élvezte a meleget és az autó ringatását. Még az állatorvos szakszerű vizsgálódását is mozdulatlanul, rezignáltan tűrte. Fáradt volt és már nem akart semmit. Nem kereste a társaságot, meg sem mozdult. Hazaérve csak akkor evett, ha már kimentünk és biztos volt benne, hogy nem látjuk, az evés után pedig azonnal visszafeküdt a szállítóketrecbe, mert az első biztonságot csak az jelentette neki. Az a szállítóketrec, ahová betettük amikor elhoztuk. Azután eltelt egy olyan hét, amikor én már sírva ültem és túl voltam minden kísérleten, hogy, bármilyen reakciót váltsak ki belőle. Akkor neveztem el a sámlinkat szelídítő sámlinak, amin órákat ücsörögtem, olvasgattam, énekeltem, csak hogy, a jelenlétemet megszokja és kiváltsam belőle azt az egészséges kíváncsiságot, ami a kutyák sajátja, és ami mindig tovább lendíti őket egy-egy rossz tapasztalat megélése után. „ Kemény, lélek tipró hét volt, de minden fájdalmát és gyötrelmét elfelejtettem, amikor az első bizonytalan lépéseket megtette felém. Ott, akkor már tudtam, hogy megnyertük, ő már a miénk és ha bele szakadunk is boldog komondor lesz belőle. A tavasz első sugarai megérkezésekor szépen kiköltöztettük az kertbe, had gyógyítsák a nap sugarai fonnyadt kis testét, hagy adjon erőt a lelkének az erdő illata és az utca állandó sürgése-forgása. Innen már nem igazán vannak konkrét időhöz kötött emlékeim, csak a lépcsőfokok, azok a küszöbök vannak meg, amik egy-egy nagyobb fordulópontot jelentettek a szocializációjának folyamatában. Amikor már én voltam a fontos és nem az étel, amit kivittem, amikor már maga túrta fejét a kezembe, mikor az első sétához elindultunk és félve lépte át a kapu biztonságot nyújtó küszöbét és azt a felhőtlen boldogságot, amikor rájött, hogy a séta után bizony megint hazamegyünk. A 3 pipacsot, akiket együtt neveztünk el és minden nap meglátogattunk a séták során és persze amikor Robi és Zsuzsa először hívott fel, hogy meglátogatnák az én Vándoromat! Tudtam, hogy nem adom, nem adhatom oda, csak ha ő maga kéri! … és Vándor kérte! Zsuzsáék jöttek és a korábbi látogatókkal ellentétben Vándor nem szaladt és bújt el előlük, hanem érdeklődve szimatolt. Mintha a rég nem látott rokonság látogatott volna el hozzá; az első pár perc után még játszott is velük, incselkedett, harapdált, csipkelődött. Az egyik szemem sírt, a másik pedig nevetett, mert tudtam, hogy rátalált az ő igazi családja, én pedig szomorú voltam, hogy el kell válnom tőle. Azóta 3 év telt el, de a mai napig olyan élesen él bennem annak a pár hónapnak az emléke és örömmel olvasom a gazdái által írt történeteket és életének eseményeit; mennyire kinyílt neki a világ, hogy Szegeden van olyan cukrászda, ahol külön neki készítettek sütit, hogy rendszeres testedzésként Robival futni jár, a szomszéd bácsit is saját családjának fogadta és bizony jaj annak, aki rossz szándékkal közelít hozzá is.

Igen, ő Vándor, a mi Vándorunk, aki meghazudtolva minden épeszű törvényét a biológiának, még a ki nem fejlődött 2 fogát is kinövesztette új otthonában, aki a rendszeres testmozgást földtúrással is kiegészít, hátha munkát kap majd a 4-as metró építésénél, és aki olyan áhítattal játszik gazdájával, hogy észre sem veszi a kamerát. Boldog és kiegyensúlyozott kutya lett, aki rég elfejtette a múlt félelmét és sanyarúságát és már csak a jelennek és a jövőnek él, aki egy pillanatra sem hagyja el új gazdáit! Igen, Ő Vándor és mi csak büszkék lehetünk hogyha csak egy kis időre is de részesei lehettünk az életének!

Komondor Fajtamentő, Fajtamegőrző Alapítvány

komondormentes@gmail.com

Paypal: komondorrescue@gmail.com

+36-30-746-8753

akomondor

Komondor, komondor, komondor.

Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.

EnglishHungary